Luther Márton ellen 1520 nyarán indult pápai eljárás. Ennek eredményeként  X. Leó pápa kiátkozta Luthert, aki nyilvánosan elégette az őt kiátkozó Exsurge Domine kezdetű pápai bullát.

Ezután a német politikai élet is megosztottá vált: Luther hívei álltak szemben a megbüntetését helyeselőkkel. Nem sokkal az 1521. január 27-én kezdődött  wormsi birodalmi gyűlés előtt vált véglegessé a pápai kiközösítés. V. Károly német-római császár menlevelet biztosított Luther részére a wormsi birodalmi gyűlésen való részvételre. Ez az okmány azonban  – a történelem tanúsága szerint – nem mindig biztosított megfelelő védelmet, hiszen a száz évvel korábban élt csehországi előreformátort, Husz Jánost az 1415-ös konstanzi zsinaton Zsigmond császár menlevele ellenére elfogták és megégették.

Luther a birodalmi gyűlésen megjelenve, 1521 áprilisában ezekkel a szavakkal védekezett: „amíg a Szentírással, vagy világos észokokkal meg nem győznek engem, lelkiismeretemben kötve vagyok a Szentíráshoz. Visszavonni nem tudok, de nem is akarok semmit, mert sem nem barátságos, sem nem tanácsos dolog a lelkiismeret ellen cselekedni…” Luthert a gyűlés birodalmi átokkal sújtotta.

A birodalmi átok a Német-római Birodalomban használt büntetési forma volt, amelyet a német király illetve a német-római császár mondhatott ki egy személyre vagy egy városra. A büntetés területi hatálya az egész birodalomra kiterjedt. A büntetés alá vont személyt jogfosztottá nyilvánította, lehetővé téve a közösség bármelyik tagjának, hogy büntetlenül akár meg is ölhesse. Ezért a gyűlés után Luthert a szász választófejedelem emberei kimentették és Wartburg várában rejtették el, ezzel megóvva őt az átok következményeitől. 

Luther Márton ott kezdett hozzá az Újszövetség fordításához, amivel 1522 szeptemberére készült el; innen a német neve is, a Septembertestament. Ezzel kortársa, Rotterdami Erasmus (1466-1536) humanista tudós „kiáltására” felelt, aki szerint a Bibliából kellene idéznie a szántóvetőnek is szántás közben, és a takácsnak is, miközben szövőszéke surrog.

Luther német nyelvű Újszövetsége csupán 1522–1546 között 253 kiadásban jelent meg; a teljes Bibliája pedig 1534 és 1574 között félmillió példányban látott napvilágot. Munkája Európa-szerte új lendületet adott a további fordításoknak – egyéb protestáns nemzeti nyelvű fordítások követték, az angol, a francia és a holland, és 1590-ben a magyar nyelvű Biblia. A továbbiakban a Szentírást már nem úgy tartották számon, mint valami idegen nyelven írt, ismeretlen könyvet, elfoglalhatta méltó helyét mind a templomokban, mind az iskolákban – és a hétköznapi emberek, a hívők, dolgos hétköznapjaiban is.